Throwback to 2020: A tanár

Hát tessék, itt az első sztori arról, hogyan nem ismerkedtem meg életem szerelmével. Valamiféle elcseszett inverz How I met your mother történet, amit majd elolvastatok veled, ha végre találkozunk, hogy átérezd, mi mindenen mentem keresztül, csak mert te épp kapcsolatban voltál még/más lányokkal randiztál még/külföldön laktál még/azt a dumát nyomtad még, hogy nem keresel komoly kapcsolatot.

...

Egy tavaly novemberi délutánon sétáltunk hazafele B-vel edzés után, amikor is szóba került J., a tanár. J. az egyetemen tanított, bár én sosem jártam hozzá szemináriumra, és előadásán sem voltam soha, így az egyetlen emlékem róla, hogy hozzá kerültem az államvizsgán még évekkel ezelőtt. B. mesélt valamit J-ről, én pedig megosztottam vele, hogy én egyébként mindig is jó pasinak találtam őt. Ebben megegyeztünk a barátnőmmel, hiszen ő is egyetértett velem, aztán a téma ennyiben maradt.

Valamikor december környékén elkészítettem a profilomat a Facebook randi alkalmazásán. Ez az alkalmazás azért szemét (vagy éppen azért szerencsés), mert bárki iránt érdeklődsz, az nem marad titokban, hanem a másik félnek feldobja a te profilodat, hogy te szívecskézted őt. Így történt az eset, amikor egyik este a kijárási korlátozás okozta nagy unalmamban pörgettem az alkalmazást, azt kutatva, hogy mégis ki az, akinek pont én tetszem, és egyszer csak elém került J. profilja. "J. érdeklődik irántad". Gyorsan képernyőfelvételt készítettem, és átküldtem a barátnőimnek - különösen annak, akivel pár héttel azelőtt a szexi hangjáról témáztunk -, hogy na, ezt nem láttam jönni. Sokáig gondolkoztam, hogy na mi legyen, J. mégis csak a tanárom volt, pont annyival idősebb nálam, hogy az már zavaró legyen, meg biztos nem is tetszem neki.

Másnap reggel egy üzenet várt J-től: "szia", én pedig válaszoltam neki: "szia". Az elején nagyon zavarban voltam, mert nem tudtam, hogyan is szabad csetelnem a tanárral, szabad -e vele flörtölnöm, mit oszthatok meg vele  magamról, mennyire lehetek közvetlen, mennyire lehet vele forróbb témákról is beszélni. De a tanár nem jött zavarba semmilyen témától, értett mindent, értette a humoromat, értette az iróniát, értette, mikor viccelek, és mikor vagyok komoly, azt is, ha megsértett, de azt is, ha csak úgy csináltam, mintha. Így hamar felülemelkedtünk a nyilvánvaló közös ponton, és már nem a tanár és a diák voltunk, hanem csak J. meg én, akik mindketten keresnek valami jó dolgot.

A tanár a második napon megkérdezte, szeretnék-e vele találkozni, mondjuk jövő héten szerdán, én pedig mondtam, hogy hát nem tudom, félek ettől, zavar, hogy idősebb, hogy neki már van egy nem is olyan kicsi gyereke. Viccesen mondta, hogy semmi baj, majd letagad pár évet, de türelmesen vár, nem fogja rám erőltetni. Majd megjegyezte zárójelesen, hogy dehogynem fogja, hiszen nem a türelem mintaképe. B-nek ezzel párhuzamosan kifejtettem, hogy nagyon tetszik, de biztos, hogy nem fogok vele találkozni, mivel 7+x évvel idősebb, azaz x évvel több, mint ami nekem még kényelmesen beleférne.

Egyre többet beszéltünk, az elején még csak esténként, aztán J. már délután is írt, egy idő után pedig egészen az ébredéstől az elalvásig írkáltunk, mindig amikor épp volt egy kis időnk. J. pontosan úgy beszélt velem, pontosan úgy udvarolt és kezdeményezett, ahogyan nekem az jól esett. Nem hagyott kétségek között, nem játszmázott, izgalmas és udvarias volt, érdeklődő, de nem túl sok. Akkor éreztem, hogy ebből baj lesz, amikor észrevettem, hogy mosolygok, miközben vele vagy róla beszélek.

A feltételesen kitűzött randi előtti nap szintén nagyon jót beszélgettünk, amikor is feltette a kérdést: "találkozunk holnap?". Mondtam neki, hogy igen, túlságosan felkeltetted az érdeklődésemet, muszáj találkoznunk. Mondta nekem, hogy ne aggódjak, még az is lehet, hogy személyesen nem lesz közöttünk kémia, bár azt nem tudja elképzelni.

Aztán eljött a szerda, december 16-a, az egyetlen nap az évben, amikor az arcbőröm tiszta volt - így jelzi a sors, gondoltam magamban, hogy ő az. Izgatottság és minimális idegesség jellemezte a napomat, szépen felöltöztem, hajat mostam, sminkeltem, és egész nap azt vártam a munkában, mikor indulhatok végre, hogy találkozzunk. A korlátozások miatt a lakásán találkoztunk, mert megbeszéltük, hogy egyikünk sem szeretne maszkban és télikabátban bohóckodni a sötétben. Kérdezte, hogy kijöjjön-e elém, de mondtam, hogy nem szükséges, odatalálok. Leírta a telefonszámát, és mondta, hogy majd hívjam, mert nem jó a kapucsengő.

A telefonomat maxra töltöttem és elindultam, kb. 35 perc, összesen két járművel kell mennem, nem is rossz, gondoltam. Útközben a barátnőimnek írkáltam, hogy úristen, annyira izgulok, jaj, mi lesz, emellett pedig a Kasabian Wasted című számát hallgattam folyamatos ismétlésre állítva. Leszálltam a buszról, beírtam a pontos címet, és elkezdtem követni a GPS utasításait. Láttam, hogy merül a telefonom, de gondoltam, hogy semmi baj, majd feltöltöm J-nél, előrelátó voltam, hoztam magammal töltőt. Tíz perce bolyongtam már a hobbit-telep kis utcáin, amikor is láttam, hogy már nagyon közel vagyok, de a telefonom 20%-on van: ilyenkor szokta azt csinálni, hogy egy mozdulatra lemerül. A fény sebességénél is gyorsabban megnyitottam a beszélgetést, és görgettem vissza a telefonszámhoz, hogy felhívhassam, hogy le fogok merülni, de mindjárt ott vagyok, jöjjön ki, várjon a kapuban.

Ahogy ránéztem a telefonszámra, a telefonom megadta magát, azonnal kikapcsolt. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez fog történni, ezért a kikapcsolás pillanata előtt próbáltam arra koncentrálni, hogy a másodperc töredéke alatt úgy nézzek rá arra a telefonszámra, hogy álmomból felkeltve is vissza tudjam mondani bármikor. Meglepetésemre úgy éreztem, hogy ez sikerült. Már csak találni kell egy embert, aki telefonjáról felhívhatom.

Ekkor egy férfi lépett ki a házból, ami előtt éppen elhaladtam. "Jó estét kívánok, elnézést a zavarásért, elkérhetem a telefonját egy másodpercre? Egy ismerősömhöz jövök, itt lakik az X. házszám alatt, csak nem jó a kapucsengője, és kérte, hogy telefonáljak, ha megérkezem." A férfi rögtön odaadta a telefonját, én pedig bepötyögtem a számot, amit az agyam lefényképezett. Kalapált a szívem, ahogy a telefon kicsöngött. Csöngött-csöngött hosszan, de nem vette fel. J. nem veszi fel a telefont? "Hadd írjak egy SMS-t gyorsan, hogy itt vagyok, bár attól félek, hogy rosszul jegyeztem meg a számot."

Tovább haladtam, mert a férfi mondta, hogy két házzal arrébb már az enyém következik, így nem volt más dolgom, csak megtalálni. Ahogy elindultam, a férfi utánam futott. Reménykedtem, hogy J. hív, de nem, csak egy SMS jött, hogy "Nem tudom most felvenni.".

Ekkor megláttam a házat, amire az X házszám volt kiírva, és megláttam, hogy nem egy családi ház, hanem egy társasház, két emelettel. Elkezdtem keresni a kaputelefont, hátha valaki másnak becsöngetve megtalálom J-t, de az nem rossz volt, hanem sehol sem volt. Érdekes módon nem lettem ideges, halál nyugodtan konstatáltam, hogy itt akkor van lehetőségem megtalálni J-t, ha a földszinten lakik és az ablakban ül, mert akkor be tudok neki kopogni, ha pedig ez az egyetlen lehetőségem, akkor ez fog történni. A ház a sarkon állt, végigsétáltam az egyik oldalán, de semmi, minden ablak sötét volt, nem ült senki egyikben sem, befordultam a sarkon, és láttam, hogy az egyik ablakból világosság szűrődik ki. Benéztem az ablakon és megláttam őt. Annyira elképesztően jóképű volt, hogy azonnal elkezdtem mosolyogni, mert arra gondoltam, hogy ez nem igaz, hogy lehetek ilyen szerencsés. Bekopogtam és integettem. J. rám nézett, felállt, mintha csak engem várt volna, és elindult valamerre. Mivel még mindig nem sikerült rájönnöm, a sarokról vezetve melyik úton van a bejárat, megálltam a sarkon, közben pedig azon gondolkodtam, hogy ez micsoda sztori, vicces lesz majd az unokáinknak mesélni.

...

"Erre!" - hallottam J. dörmögő hangját, így elindultam a hang után, vissza arra az utcára, ahonnan érkeztem.

Szia, uh, el se hinnéd, mi történt, lemerült a telefonom és blabla, aztán pedig megláttalak téged az ablakban, és blabla, annyira nagy mázli, hogy pont itt ültél, különben nem is tudom, mi lett volna, kezdtem el hadarni J-nek a történteket, hogy leplezzem, mennyire zavarban vagyok a sármjától. Valahogy gondoltam, hogy ez fog történni és kopogni fogsz, ezért ideültem az ablakba, mondta J, mintha mi sem lenne természetesebb ennél a jelenetnél. Azt inkább elveszem, mutatott a bordó szövetkabátomra, amit a konyhaasztalhoz húzott székre próbáltam oda gyömöszölni, majd egy gyors mozdulattal felakasztotta a fogasra.

A lakás kicsi volt, így J. gyorsan körbevezetett. A konyhát már láttad, amikor beléptünk, abból nyílik a fürdő, ez itt Y., mutatott a lánya szobájára, amiben egy ágy és egy zongora volt, ez pedig a hálószobám és a nappali egyben, utalt a szobára, amiben álltunk. Nagy íróasztal, piros ágytakaróval leterített franciaágy, alóla bordó kockás ágynemű lógott ki, a sarokban millió könyv több sorban felhalmozva egy polcra. Jó sok könyved van, ordítottam át a szobán, míg ő bort öntött nekünk a konyhában. Hát igen, sokat olvasok, mondta, csak nincs hova tenni, ezért vannak így egymásra hányva. Szerintem baromi király ez így, megvan a maga hangulata, reagáltam azonnal.

Zavartan az ágyára ültem, amikor behozta a két pohár bort. Ő határozott volt és magabiztos, odahúzott egy kis asztalt, hogy legyen hová pakolni a poharakat, ne kelljen tartani végig beszélgetés közben. Leült ő is, majd kérdezte, hogy egyébként nem dőlünk hátra, úgy sokkal kényelmesebb. Ja de, mondtam, csak nem akartam belemászni az ágyadba így öt perc után. Tálcát hozott, hogy az ágyba mászva is kényelmesen le tudjuk tenni a poharakat, és ne kelljen bénázni. Neked ez lényegtelen részletnek tűnhet, de én ebben a mozdulatban is a határozottságot, tapasztaltságot láttam, ami még vonzóbbá tette J-t.

Annyi témát érintettünk, és annyi mindenről beszéltünk, hogy egyik mondat csak úgy követte a másikat. Sokat beszélt, de vissza is kérdezett, a jó (!) kérdéseket tette fel. Ha egyszerre kezdtünk bele valamibe, hagyta, hogy én mondjam el először. Meséltünk is, véleményt is megosztottunk és ütköztettünk, közben pedig töltötte a bort újra és újra. Egy ilyen magabiztos férfi mellett mertem én is határozott lenni, nem kellett játszani a naivát. Egymással szemben feküdtünk az oldalunkon, néztünk egymás szemébe, és azt éreztem, hogy erre vágyom minden este. Ezzel az emberrel itt lenni, és ilyen természetesen és lazán beszélgetni mindenről. Zavarban volt, kisfiúsan mosolygott, ahogyan mélyen a szemébe néztem, és én meg jól elhittem, hogy én váltottam ki belőle ilyen hatást. Régen az általánosban erre az volt a szleng, hogy jól elhittem a semmit.

Egyszer csak lejárt a lejátszási lista, amit elindított, amikor félve kérdeztem, hogy basszus, mennyi az idő. Háromnegyed hét, mondta, miért, mikor kell elindulnod? Hát, hét körül, hogy mindenképpen hazaérjek nyolcig, úgyhogy van még egy kis időm. Ekkor elindított egy új listát, úgy jellemezte, hogy semleges jazz, majd töltött egy újabb deci bort, és visszamerültünk a beszélgetésbe.

J. hangja annyira mély és telt volt, hogy ahogyan beszélt, én az ágy támlájának támasztott hátamon éreztem, ahogyan hangjának rezgései mozgásba hozzák a fa keretet. J. szexi hangja megremegtette az ágykeretet, hát eldobom az agyam, komolyan!

Hét óra tíz perc van, szerintem indulnod kellene, mondta egyszer csak J., én pedig felugrottam, hogy jaj, nem fogok hazaérni nyolcig, de közben az járt a fejemben, hogy vajon miért nem próbál marasztalni az éjszakára. Persze, megbeszéltük, hogy csak azért találkozunk nála, mert a korlátozások miatt sehová sem lehet menni, na de meg sem próbálja, tényleg? Gyorsan felöltöztem, felvettem a kabátomat, betuszkoltam a telefontöltőt a táskámba, de még megláttam egy vicces részletet a lakásból kilépve, J. pedig mosolyogva mondta, hogy kérdezz nyugodtan.

Kikísért a kapuhoz, kifele még nevetgéltünk, majd kérdeztem, hogy merre induljak a busz felé. Közben az járt a fejemben, hogy vajon mikor fog megcsókolni. Rákönyökölt a kerítésre, és kifelé hajolva magyarázott, így odaálltam mellé, közel hozzá, hogy megteremtsem a lehetőséget, és ránéztem. Semmi.

Hát akkor szia, mondtam, és elindultam kifele a sötétben, abba az irányba, amerre mutatott. Szia, mondta, majd becsukta a kaput és visszament a lakásba.

Hazafele nem tudtam zenét hallgatni, be voltam zsongva, boldog voltam és jártak a gondolataim, de annyira, hogy először sikerült húsz percet várnom a nem megfelelő buszmegállóban, majd észre sem vettem, hogy rossz irányba indultam el az egyes villamossal, így majdnem egy órával később értem haza, mint ami a korlátozások alapján megengedett volt.

...

- Mit szeretnél?

- Csak vártam valami reakciót.

- Ja. Hát én nem éreztem _azt_a_bizonyos_kémiát_, sajnálom.

- Ja. Hát akkor szia.

- Szia.